Blog

ABU DHABI ÉS DUBAI – EGY UTAZÁS NAPLÓJA II. RÉSZ

Harmadik nap – A múlt tündöklése: Dubai óvárosa és sivatagi csillagfény

Dubai sokak számára a jövő városa: felhőkarcolók, luxusautók és az elképzelhetetlen modernitás szimbóluma. Számomra a legnagyobb vonzerőt nem a csillogás jelentette, hanem a város múltja – az óváros csendes, napszítta utcái, ahol minden sarkon egy történetre bukkanhatunk. Itt kezdődött minden, mielőtt az olaj felfedezése örökre átírta volna a város sorsát. A Dubai Creek mentén fekvő Bur Dubai és Deira negyedek olyanok, mint egy soha nem látott családi fényképalbum lapjai – ismerősek, még ha nem is fogtuk kézben azelőtt. A Bastakiya negyed szűk sikátorai, a szélfogó tornyok, az agyagtéglás házak valahogy meglepően otthonosnak hatottak, mintha ez a városrész nem idegen volna, hanem egy régi álom visszhangja. Valami mélyen emberi, egyszerű, mégis gyönyörű rejlik ebben a részben – a kereskedők világa, a fűszerek illata, az apró kézművesboltok... itt minden a múltból táplálkozik, mégis él. Azt éreztem, hogy ez az igazi Dubai – nem a felhők közé törő város, hanem az, ami a sivatagból született, a homokból, a vízből és az emberi találékonyságból. Különös varázs volt ebben a felfedezésben, amely egyszerre volt kaland és hazaérkezés. Mintha Dubai kitárta volna kapuit, s kérte volna, hogy megértsük. Mintha azt szerette volna, hogy tapasztaljuk meg mindazt, amin keresztül ment, hogy újra és újra megmutathassa: merj hinni a csodákban, merj ember lenni, lecsendesedni ebben a hangos s folyton vibráló világban.

A város ezen részén rejtőzik egy igazi különlegesség is: egy Starbucks kávézó, amelyet sokan a világ legszebb Starbucksának tartanak – tradicionális arab épületbe álmodva, autentikus stílusban. Megőrzi Dubai régi világának báját, a kávézó rusztikus kidolgozással rendelkezik – ami teljesen egyedivé teszi. Bár az időnk nem engedte, hogy beüljünk egy csésze kávéra, megfogadtam, hogy visszatérek ide.

Az Al Fahidi történelmi negyed, közismert nevén Al Bastakiya, egy olyan korszak emlékeit őrzi, amely az Emírségek szövetsége előtti időkre nyúlik vissza. Dubai az emírségekbeli törzsek 1971-es egyesülése előtt egészen más hely volt. Az Egyesült Arab Emírségek sejkségek területe volt – ahol a beduinok pásztorként, datolyatermesztőként és halászként éltek.

A történelem során az Egyesült Arab Emírségek az itt tenyésztett gyöngyökről volt ismert. Külkereskedelmi útvonalak mentén, többek között a Rómába vezető perzsa útvonalakon, a Kínába vezető Selyemúton, a portugál-afrikai útvonalakon és az Indiába vezető brit fűszerútvonalon megállóhelyként szolgált.

A Bastakiya negyed keskeny sikátorai között sétálva egészen olyan érzésem volt, mintha visszarepültem volna az időben. Az agyagtéglás házak, a szélfogók és a csendes udvarok hűs árnyékot kínáltak a déli napfényben. Itt akaratlanul is lelassultak és súlyosabbá váltak lépteink. Meg kellett állni, meg kellett érteni, hogy milyen is ez a negyed, ahol a múlt mesél és tanít. A levegőben a sivatag pora keveredik az éttermekből kiszűrődő fűszeres illatokkal – római kömény, friss koriander, citrom és valami megfoghatatlanul keleti aroma, amit talán csak itt lehet érezni. Egy csendes, napfényes belső udvarban telepedtünk le ebédelni – egy apró, egyszerű étterem teraszán, ahol az idő mintha máshogy járt volna. A falakról visszaverődő fény melegen simogatta az arcomat, miközben friss salátát rendeltünk grillezett hallal. Az ízek letisztultak és természetesek voltak, mintha a sivatag és a tenger szövetségéből születtek volna. Nem siettünk, csak ültünk ott – a háttérben hallani lehetett a közlekedő, étkező, beszélgető emberek moraját, a tányérunkon a frissesség, körülöttünk a történelem nyugalma. Itt, ebben a régmúltba suttogó negyedben, ez a friss nyári ebéd január közepén szertartássá vált, egy olyan pillanattá, amit sokkal később is elő tudunk majd hívni, ha becsukjuk a szemünket, és újra érezni akarjuk Dubai lüktetését.

Al Fahidi Erőd és a Dubai Múzeum

A negyed szívében áll Dubai legrégebbi épülete, az Al Fahidi Erőd, mely egykor a város védelmét szolgálta. Ma múzeumként működik, és interaktív kiállításai révén megeleveníti, milyen volt az élet Dubai- ban akkor, amikor még nem léteztek felhőkarcolók, csak kereskedő hajók, tevekaravánok és beduin sátrak. Kellemes és érdekes kitérő, amely betekintést enged Dubai múltjába. Milyen is volt akkor, amikor az itt élők csupán abrával közlekedtek és gyöngyhalászatból éltek.

Abra hajóval a Dubai Creeken

Az élmény akkor vált igazán emlékezetessé, amikor felszálltunk egy hagyományos abra hajóra, és átszeltük vele a Dubai Creek vizét. A fából készült, egyszerű kis hajó, a ringatózás, a part menti élet látványa… valahogy minden annyira békés volt.

A Dubai Creek – ez a keskeny, hullámzó vízfolyam – nemcsak elválasztja, hanem össze is köti Dubai múltját és jelenét. Itt dobogott először a város szíve, amikor még gyöngyhalászok és kereskedők horgonyoztak le a partjainál. Mi is felszállunk egy egyszerű, fából ácsolt abra hajóra. Az abra nem száguld, nem villog – csak ringat és visz, mint egy régi mese. A víz sós illatát hozta a szél, miközben csendben átszeltük a Creeket – egyik parton az Aranypiac ragyogása, a másikon a Bastakiya nyugalma. A motor halk zümmögése mellett csak a víz moraja hallatszott. Ahogy a napfény megcsillant a fodrozódó felszínen, egy pillanatra olyan érzés volt, mintha megállt volna az idő. A város nesze a parton maradt, távoli fátyolként el-el lehetet kapni, de most a víz moraja és csillogása töltötte be az érzékeket. Ez a rövid hajókázás nemcsak térben vitt át egyik partról a másikra, hanem valahogy bennünk is híd épült – a kíváncsi utazók és a város mélységét őrzők között.

Ahogy az abra partra ért velünk, újra megelevenedett körülöttünk a város, de már másként. A Creek túlpartján a színes bazárok és a fűszeres illatok újabb kalandra hívtak minket.

Fűszer- és Aranypiac

A másik parton várt ránk a Deira negyed, ahol a Spice Souk színei és illatai elbűvöltek. Dubai, az arany városa, az ígéretek és ízek labirintusa – és mi is elindultunk, hogy felfedezzük, mit rejtenek a legendás bazárok mélyei. Már a nap állása is más volt, amikor átsétáltunk a szűk utcácskákon. A Fűszerpiac bejáratánál édes, meleg illatok csaptak meg – fahéj, kardamom, sáfrány, rózsaszirom, szárított lime és római kömény – olyan keverékben, amit nem lehetett követni, csak hagyni, hogy vezessen.

Az útvonalat nem mi választottuk, hanem az érzékeink. Boltról boltra sodródtunk, ahol színes hegyekként emelkedtek a fűszerek, zsákokból, tálakból, apró üvegekből mosolyogtak ránk az ismeretlen növények. A kereskedők arcán bölcs derű, kedves játékosság – egy-egy mondat arabos kiejtéssel, egy kis kézmozdulat, és máris egy új illat alá hajoltunk, mintha varázslat történne. Volt, hogy egy-egy fűszert felismertünk, de egészen másnak tűnt ebben a környezetben – itt minden ismerős idegenné és vonzó titokká vált.

A sokszínűségtől megrészegülve átsodródtunk az Aranypiacra, és hirtelen olyan világba csöppentünk, ahol minden csillogott, szinte vakított. Arannyal kirakott karkötők, nyakláncok, fejdíszek sorakoztak a kirakatokban – ékszerek, amelyek inkább emlékeztettek egy mesebeli királynő kincsestárára, mint valós viselhető darabokra. A pultok mögött ismét kedves mosolyok, halk ajánlatok, egy-egy villanó tekintet, amely mintha azt kérdezte volna: "Tetszik? Akkor csak neked, csak most..."

Ahogy haladtunk előre, elvesztettük a tájékozódást – nem tudtuk, merre járunk, csak azt, hogy teljesen benne vagyunk egy világban, ahol az érzékek irányítanak, nem a térkép. Az idő megszűnt, az illatok, a fények és az emberek hangja egyetlen nagy arab dallá olvadt össze.

A standok között, a rózsaszirommal töltött vászonzsák és az aranyból font diadém árnyékában biztos sok kincsre lelhetünk, én csak egy barackos zöld teával lettem gazdagabb, melynek az illata annyira rabul ejtett, hogy még haza fele úton is újra is újra meg kellett szagolnom.

S ami még velem tartott: egy kaland, amely illatokból, csillogásból, mosolyokból és egy kis elveszettségből állt.

Naplemente a dűnék között – Sivatagi szafari és grillvacsora

Délután a város ritmusa lassan elhalkult mögöttünk, amikor terepjáróval nekivágtunk a sivatag végtelen aranyszínű hullámainak. Dubai nyüzsgése pár perc alatt elcsendesedett, és átadtuk magunkat Arábia ősi tájának. Ahogy haladtunk egyre beljebb a homokdűnék között, az élmény fokozatosan vált különlegessé. Az autó dűnéken való száguldása, ahogy a kerekek bele-belecsúsztak a finom homokba, valóban egy sivatagi hullámvasút volt – a szívünk együtt dobogott az adrenalinnal, miközben ámulva figyeltük, hogyan hajlik meg a táj minden irányba.

A sofőr végül lassított, a szél is csendesebbé vált, és egy kicsit megálltunk a semmi közepén. Csak a végtelen homok volt mindenhol. A nap épp lebukni készült a horizont mögé, és az ég narancssárgából mély bíborba fordult, majd lassan szinte lilás kékké hűlt. Ez a naplemente más volt, mint bármelyik, amit valaha láttunk – csendesebb, lassabb, tisztább. Néztük, ahogy az árnyékok hosszabbra nyúlnak, és a világ egy percre kifordul a megszokott körforgásából.

Ahogy sötétedni kezdett, megérkeztünk a Bedouin Village Campbe, a homokból emelkedő kis oázisba, ahol a múlt és a jelen keveredik. A tábor meleg fényei hívogatóan pislogtak a sötétedő sivatagban, és a teavíz gőze, a fűszeres levegő és a parázson sülő hús illata már messziről átölelt minket. Meleg teát kortyolgatva hallgattuk a sivatag neszeit – az itt-ott elcsípett halk beszélgetést, egy távoli dob hangját, a tűz pattogását.

Az este a hagyományos sólyombemutatóval kezdődött – a madár méltóságteljes és időtlen volt, mint maga a táj. Majd elérkezett a vacsora ideje: grillezett húsok, meleg piták, friss saláták, és fűszeres mártogatók között válogattunk, miközben a levegőben fahéj és kardamom illata úszott. Az étel nemcsak finom volt, hanem ünnepi – mint egy lakoma a múlt századok vándorainak tiszteletére.

És akkor hirtelen fény és zene töltötte meg a tábort: a Tanoura táncos színes, pörgő szoknyája szinte festménnyé változtatta a sötétséget, majd egy hastáncosnő finom, kígyószerű mozdulataiban elevenedett meg a sivatag nőies, titokzatos lüktetése. Ültünk, néztük, hallgattuk, és tudtuk: ez egy olyan este, amit nem elég elmesélni – csak újra átélni.

Ahogy késő este visszatértünk a városba, és megpillantottuk a távolban újra a felhőkarcolók fényét, már másként néztünk rájuk. Mert ma megismertük Dubai másik arcát is – azt, amely nem üvegben és acélban, hanem homokban, tűzben és csillagfényben él.

Negyedik nap – Virágok, tükrök és víztánc: Dubai szíve dobog körülöttünk

Reggeli után ellátogattunk a Dubai Miracle Gardenbe, ahol a város egy egészen más arcát mutatta. Itt a homok helyét átvette a szín – mindenhol virágok, virágok, virágok. Milliónyi szirmon szikrázott a fény, mintha az ég minden színe egyszerre landolt volna ezen a földdarabon. Az illatok édesek voltak, néha túl édesek is, mint egy gyerekkori emlék. Pillangó alakú viráginstallációk, szív alakú kapuk, lebegő virágszökőkút és egy teljes Airbus A380-as repülőgép virágokból. A természet és a városi pompa furcsa, mégis lenyűgöző szövetsége tárult elénk.

Innen a város egyik legkülönlegesebb kilátópontjához, a Dubai Frame-hez vezetett utunk. Ahogy felértünk a magasba, és lenéztünk, valóban keretbe foglalták számunkra Dubait: egyik oldalon a régi város, a másikon a modern felhőkarcolók – múlt és jövő egyszerre látszott, és mi ott álltunk a jelen pillanatában. A padlón áttetsző üveg –óvatosan léptünk rá, s kissé remegve néztünk le a mélybe. A kilátás lenyűgöző volt, és valahogy jelképezte azt is, hogyan kapcsolódik össze múlt, jelen és jövő.

Estére a város újra felvette ünnepi ruháját. Elindultunk a Dubai Mall előtti tóhoz, hogy megnézzük a világhírű Dubai Fountain Showt. Már gyülekezett a tömeg, a levegő tele volt izgalommal – és aztán felcsendült a zene. A víz életre kelt, táncolt, forgott, szökellt, mintha csak a zene vezette volna. A fények, a ritmus, a víz ereje – lélegzetelállító harmónia. A víz emelkedett és zuhant, mi pedig elmerültünk benne – újra és újra.

A nap zárásaként a Dubai Marina fényeihez sétáltunk, ahol egy autentikus arab étterem fogadott bennünket – lágy mécsesekkel, ízletes ételekkel, és kilátással a ringatózó jachtokra. Meleg hummusz, fűszeres bárány, sós joghurtos mártás, lencsekrém, friss piták és édességek – minden falat így mesélte el a napunkat. Nem siettünk, nem szóltunk sokat, csak élveztük az ízeket és a csendes, vízparti hangulatot. A marina esti tükröződése a vízen olyan volt, mint egy lassan lehulló függöny – elrejtette a nap fáradtságát, de meghagyta az élmények emlékét.

⛵ Ötödik nap – A tenger karjában: Yachtozás a pálmák alatt

Az utolsó nap luxus yachtozás várt ránk a Jumeirah Beach és a Palm Jumeirah mentén.

A hajó elindult, mi pedig figyeltük, ahogy a város eltávolodik. A víz türkiz kékje, a Burj Al Arab elegáns sziluettje, a mesterséges pálmasziget lenyűgöző formája – mind olyan volt, mintha csak egy filmben lennénk. Ez a nézőpont – a vízről – egészen más arcát mutatta Dubainak. Monumentális, mégis álomszerű. A hajó ringatott, a szél a hajunkba kapott, és a világ minden része hirtelen távolinak tűnt. Éppen olyan, mint az Utazó című film végén, amikor Velence csendes víztükre mögött lassan eltűnik a világ zaja. Az idő megállt, a távolság értelmét vesztette, és csak a pillanat maradt: a szabadság, a szépség és az a különös nyugalom, amit csak az utazás adhat meg.