Blog

ISZTAMBUL, EGY UTAZÁS NAPLÓJA - HARMADIK RÉSZ: A REJTÉLYES ISZTAMBUL

Isztambul reggeli ébredése: török tea és a török bagel megfűszerezve tengeri párával

Reggel, amikor felébredtem, éreztem, hogy ez a nap más lesz, mint az eddigiek. Most nem a müezzin énekére ébredtem, hanem a Boszporusz felől érkező távoli hajókürt hangjára.

Kicsit nehéz volt felkelni. Nem a fáradtság miatt – bár a lábaimban ott volt az előző napok hosszú sétáinak minden lépése –, hanem a város súlya miatt. Mert Isztambul nemcsak szép, hanem mély is. Nincs benne könnyedség, pusztán csak annyira, mint a tenger fölé repülő sirály. Egyébként minden utcája, minden köve, minden mecsetkupolája ezeréves történetekkel terhes, és minden reggel újra ránehezedik az ember lelkére – hogy hordozza, értse, tanulja.

Ahogy kiléptünk az utcára már világos volt, s Isztambul lassan ébredezett. A pékségekből friss simit illata szállt, amely összekeveredett a tenger sós párájával. A kávézók teraszán kis asztalok köré gyűltek az emberek, hogy teázzanak, miközben újságot olvastak, és lassan beindult a város pulzusa. Az utcák kövein halk nesszel indultak el a motorok, kocsik, utcai árusok.

A rejtélyes Isztambul kapujában

A Ciszterna Bazilika felé indultunk, hogy meglássuk Isztambul gyökereit, azt a várost, amely a föld alatt lapul, némán, mégis élve. Azután ott várt ránk a Topkapi Palota, az Oszmán Birodalom szívének dobbanása, a hatalom és intrikák végtelen, márványba és aranyba zárt története.

Ez a nap nem ígért könnyed sétát vagy könnyű csodákat. Ez a nap súlyt ígért. Olyan súlyt, amitől az ember szíve mélyebb lesz, gondolatai csendesebbek, tekintete tisztább. Mert Isztambul nemcsak gyönyörű, hanem mindig tanít is. Ma arra készült, hogy megmutassa legrejtettebb arcait: a víz alatti sötétet, a szultánok aranytrónjainak hideg ragyogását, és azt, hogy mindez egyszerre múlandó és örök.

Elsüllyedt Palota, Isztambul gyökerei – a föld alatti csend

Az első utunk az Elsüllyedt Palotához vezetett, vagyis a Yerebatan Sarayı-hoz.  Kívülről alig látszik valami: csupán egy kisebb épület, pár lépcső lefelé. Nem is sejtené az ember, hogy odalent egy másik világ rejtőzik.

A Ciszterna Bazilika a VI. században épült, Jusztiniánusz császár parancsára. Ez volt a város titkos éltető ereje, rejtett vízforrása, amely a Nagy Palota szökőkútjait és medencéit táplálta. De az ember itt lent nem pusztán mérnöki bravúrt lát, hanem valami sokkal ősibbet. A ciszterna sokáig elfeledve pihent a föld alatt, míg egy francia utazó a XVI. században fel nem fedezte. Addig csak annyit tudtak a helyiek, hogy egyes házak pincéiben a kútba eresztett vödrük nem csak vizet hozott fel – néha apró halak is csillogtak benne.

Ahogy néztem a csendes víztükröt, az oszlopok szürke sorfalát, hirtelen magam előtt láttam a város születését. Bizánc, Konstantinápoly, Isztambul– mind ugyanazon a földön álltak, amelyet már az idő kezdete óta laknak emberek. Ez a ciszterna nem csupán víztározó. Ez a város méhének ürege, az anyaföld sötétje, amelyből minden élet fakad. A legendák szerint Byzantiont, az ősi várost, az istenek jelölték ki erre a helyre, amikor az első telepesek, Megarából érkező görögök, a Boszporusz partján meglátták a két földrész találkozását. A jóslat azt mondta: „Építsetek ott várost, ahol a vakok élnek, mert ők nem látták meg a túlpart valódi értékét.” Így született meg Byzantion, majd Konstantinápoly, végül Isztambul.

Itt lent, az Elsüllyedt Palota mélyén érezni lehet ezt a kezdetet. Az első köveket, az első álmokat, az első szavakat, amelyek egy nagyváros sorsát formálták. A Medúza-fejek némán tartják a boltíveket, egy elfeledett vallás bosszúálló szörnyei, most a víz alatti csendbe száműzve, fejjel lefelé, hogy erejük örökre megtörjön. Ez az a hely, ahol Isztambul gyökerei a legmélyebbre nyúlnak – csendes, sötét, misztikus világa, amely nélkül semmi sem lenne a felszínen.

Ott lent, a föld alatti csendben értettem meg igazán: Isztambul nem csak az, amit a fényben látunk. Isztambul az is, ami rejtve marad. A víz alatt, a föld mélyében, a legendák közt, az elmondatlan történetekben. És ezek nélkül a rejtett történetek nélkül semmit sem értenénk abból, amit ma városnak nevezünk.

Lassan sétáltunk, csendesen, figyelmesen. Hallottam, ahogy a víz cseppjei szabálytalan ritmusban hullanak alá valahonnan a magasból, mintha a boltívek beszélnének.

Ahogy ott álltam, a hűvös, párás ciszterna mélyén, és néztem a sok-sok oszlopot, elgondolkodtam azon, hogyan kerülhettek ide. Vajon hány emberi kéz munkája kellett ahhoz, hogy ezeket az óriási kőtömböket idehozzák? Hány szekér, hány kötél, hány hajó, hány vérhólyagos tenyér és izzadt hát cipelte őket messze földekről, hogy végül itt, a föld alatt találják meg otthonukat?

Mert ezek az oszlopok nem egyetlen templom vagy palota számára készültek. Különböznek egymástól: van, amelyiken korinthoszi akantuszlevelek ágaznak szanaszét, van, amelyiken dór egyszerűség, és van, amelyik kopott, ismeretlen mintát hordoz. Mintha régi templomok és fórumok sírkövei lennének. Mintha minden oszlop egy másik, eltűnt isten házából származna. Egykor fényben álltak, tömjénfüst és imádság között, most pedig vízbe merülve tartják a várost, vagy talán az egész világot?

S vajon volt-e ennek az elrendezésnek valaha szakrális vagy szimbolikus célja? Vagy csupán funkció volt – hogy legyen tartóoszlop, bárhonnan is jön, mindegy, milyen istenek tiszteletére faragták, mostantól csupán fal és tető súlyát hordozza? Mégis, ahogy néztem őket, nem tűnt közönségesnek ez a hely. Volt benne valami rejtett szentség, valami ősi, minden vallást és minden időt átfogó titok.

Mert ezek az oszlopok nem csupán kövek. Ezek üzenetek. Egy letűnt kor üzenetei, amelyek – bár funkciójuk megváltozott – még mindig ott suttogják a múltat, a víz halk csobogásában, a sötét árnyékok között. És talán az is lehet, hogy sosem volt fontosabb céljuk, mint most: hogy emlékeztessenek minket arra, honnan jöttünk, és arra, hogy a világ, amelyben járunk, sokkal mélyebb és összetettebb, mint amit első pillantásra látunk.

Medúza-fejek a ciszternában – Szicília titkos üzenete

Tovább haladva az Elsüllyedt Palota hűvös, párás félhomályában, az oszlopok végtelen erdejében a turisták ellenére csend vesz körül.  Csend, amely olyan, mintha a világ kezdete óta ott lakna. Egyszer csak megpillantottam két kőfejet a sötét vízben: Medúza arca nézett fel rám, egyik oldalt állva, másik fejjel lefelé. Emlékeim hirtelen Szicíliába repítettek.

A legenda szerint Medúza Szicília szigetének egyik legősibb védelmező szimbóluma volt. Fejét a görög-római világ amulettként hordta, templomok küszöbébe, szökőkutakba, pajzsokra vésték, hogy távol tartsa a gonoszt, a balsorsot, a rossz szellemeket. Szicíliában a mai napig ott van Medúza arca a triskelion közepén, a sziget címerében, három hajlított láb között, mint a megállíthatatlan körforgás és a termékenység szimbóluma.

De hogyan kerültek ide, a ciszterna sötétjébe? Talán a bizánci építők szicíliai márványt hoztak Medúza arcával, s e kő egyszerű tartóoszlopként végezte a víztározó mélyén. Vagy talán titkos üzenetet hagytak itt: hogy Byzantion, Konstantinápoly, Isztambul – bármilyen nevet is visel – ugyanabból a földközi-tengeri világból sarjadt, amelyből Szicília is. Ugyanazokat a történeteket őrizte, csak más templomok falai között.

A Medúza-fejek mintha ma is figyelnének. Nem nézheted sokáig, mert mély, mitikus szomorúság van bennük, de van bennük valami végtelen erő is. Szicília titkos üzenete ez: hogy a régi istenek, mítoszok és legendák sosem tűntek el. Csak új városok falai közé költöztek, új köveken nyugszanak, és tovább őrzik a világ titkait – itt is, Isztambul mélyén.

A fények narancssárga és zöldes reflektorokból érkeztek, titokzatosan világítva meg a boltíveket, a víz pedig folyamatosan mozgó tükörképeket rajzolt a mennyezetre. Mintha egyszerre lettem volna egy álombéli katedrálisban és egy titkos barlangban, ahol minden nesz, minden csobbanás, minden vízcsepp időn kívül szólt. Egy pillanatra az Inferno jutott eszembe, Dan Brown regénye és filmje, amikor Robert Langdon itt menekült a múlt bűnei és a jelen veszélyei elől, a víz felett kanyargó pallókon futva az életéért. Vagy James Bond, aki a világ megmentéséért érkezett ide, hogy a ciszterna sötétjéből indulva állítsa meg az összeesküvést.

Topkapi Palota

Miután feljöttünk a föld alól, kiléptünk a finom ősziesen meleg napsütésbe, és utunk a Topkapi Palotához vezetett. Már messziről látszottak a falak, a kapuk, a parkok hívogató zöldje, s ahogy átléptünk a bejáraton, egy egész birodalom kapuja nyílt meg előttünk. Ott sétáltunk, ahol egykor szultánok, nagyvezírek, költők és háremhölgyek jártak. A palota kertjeiben a rózsák még most is ugyanúgy nyílnak, ahogy Szulejmán szultán idején. Ez a hely egyszerre volt otthon, hatalom, intrika, szerelem és félelem színtere évszázadokon át. A szultánok palotája – vagy inkább város a városban.

Ahogy beléptem a kapun, egy másik világ tárult elém. Narancsfák, gránátalmák, szökőkutak és pavilonok, amelyekben a világ leggazdagabb emberei éltek. Képzeletemben láttam a rabszolgákat, akik lábujjhegyen jártak az árnyékos folyosókon, az udvari költőket, akik versekkel szórakoztatták a szultánt, és a janicsárokat, akik a birodalom védelmére esküdtek fel.

A palotába vezető fő úton szultánok, vezírek, külföldi követségek, rabok és intrikusok lépdeltek évszázadokon át. A „Boldogság kapuján” keresztül nyílt, s bizonyára sokszor félelemmel mentek be rajta. Ez az út vezetett a szultán színe elé, és aki ezen az úton lépdelt, az vagy elnyerte jutalmát és kegyét, vagy az életét vesztette. A boldogság sokszor csak a hatalom boldogsága volt, amelyet vérrel, ármánnyal, hallgatással kellett fenntartani.

A termeken át sétálva érezni lehetett a falakba ivódott történelem neszét. Az üveg mögött álló ereklyék, a díszes tőrök, smaragdberakásos kardok, a hatalmas gyémántok mind az oszmán birodalom gazdagságát és félelmetes nagyságát hirdették. Ám minden gyémántfény mögött ott rejlett egy meggyilkolt testvér, egy mérgezett pohár, egy fojtó zsinór árnya.

A hárem volt a politika legfinomabb színtere, ahol anyák sorsa dőlt el, és ahol a következő uralkodó anyja, a Valide Szultána egész birodalmak felett gyakorolt befolyást.

A szultán családja látszólag a világ leggazdagabb és legboldogabb embereiből állt, ám ez a gazdagság súlyosabb teher volt bárminél. A gyermekek a hárem falai között nőttek fel, anyjuk félelmével, apjuk hatalmának súlyával. Egy fiú számára minden játék, minden tanulás mögött ott lebegett a jövő kérdése: vajon ő fog uralkodni? És ha igen, addig hány testvérét kell majd elveszítenie a trónharcban?

A Topkapi Palota nem csupán épület. Ez volt a birodalom szíve, ahol a hatalom lüktetése, a félelem, a féltékenység, az áhítat és a hűség keveredett nap mint nap. A kert békéje mögött halálos intrikák lapultak. A gyönyörű szökőkutak mellett szenvedés is helyet kapott. Az arannyal borított termek falai között valaha emberek sírtak, imádkoztak, szerettek, féltek és reméltek – ahogy mi is, évszázadokkal később, akik ma csupán turistaként lépünk be.

Ott álltam, és figyeltem a márványudvart, a boltívek kecses ívét, a kupolák aranyozott gombjait, és arra gondoltam: a hatalom mindig kétarcú. A palota egyszerre volt mennyország és pokol, szabadság és rabság, dicsőség és gyász. Aki itt uralkodott, az egész világ felett uralkodhatott – de közben saját szíve felett sosem.

A palota legszebb része számomra a kilátás volt. Az Aranyszarv-öböl, a Boszporusz, és a Márvány-tenger találkozása, ahol a víz felülete csillogott, mint a kiterített selyem. Ott álltam, és azt gondoltam, hogy a szultánok nap mint nap ezen a teraszon sétáltak, és szemükkel átfogták a világukat.

A Boszporusz vizét és az alattunk elterülő várost nézve arra gondoltam, hogy a világ alapjai és mozgatórugói mindig rejtve vannak a szem elől.