ISZTAMBUL, ELSŐ TALÁLKOZÁS – EGY UTAZÁS NAPLÓJA ELSŐ NAP, ELSŐ RÉSZ

Amikor a történelem életre kel

Isztambul. Nem emlékszem, mikor hallottam először róla. Valahogy mindig is létezett. Ködös történelem órán szerzett emlékekből tudtam egyet, s mást róla. Mindig távolinak, mindig kézzel foghatatlannak, mindig misztikusnak hatott. Valójában azonban élő, lélegző megapolisz, együtt nő velünk is tovább, s megőrzi mindazt, amit átélt. Mindig tanít, mindig tud újat.

Első találkozásunkkor a repülőgép ablakából néztem lefelé, mikor megkezdtük süllyedésünket Európa legnagyobb repülőterére. Október vége volt, de ahogy kinéztem, láttam, hogy lent még mindig nyári ereje van a napnak. Az ég kristálytiszta, a Márvány-tenger csillogása messziről szikrázott, mintha ezer apró gyémántot szórtak volna a vízre. Délután egy óra körül járt az idő. Ott volt alattam az a város, amelyről annyiszor hallani, s amellyel annyiszor ismerkedtem gondolatban…s most végre láthatom.

Az első benyomásom nem a Boszporusz kékje, nem a mecsetek kupolái voltak, hanem valami sokkal emberibb és melegebb: az óriási piros-fehér zászlók, melyek úgy lobogtak a szélben, mintha egy egész ország szívverését tették volna közzé. Minden út, híd, park, tér és épület zászlóba öltözött, hiszen 2023-ban ünnepelte a Török Köztársaság fennállásának századik évfordulóját.

Megérkezés: a csend és a tömeg egyszerre

Ahogy leszálltunk, az ajtók kinyíltak, és a repülőtéri rámpán megcsapott az októberi, de mégis nyári meleg. 25 fok, enyhe szellő, tökéletes idő a felfedezésre. Különös, hogy bár a reptér zsúfolásig tele volt érkező és induló utasokkal, mégis mintha távolról hallottam volna csak a hangjukat. Minden zaj kissé tompán, szűrve jutott el hozzám, talán mert a szívem túl hangosan vert az izgalomtól. Nem csak a páratartalom, a nyári meleg vagy a reptér körüli forgalom miatt – hanem valami sokkal mélyebb, nehezen körülírható érzés miatt. Hirtelen arra ébredtem rá, hogy éppen akkor érkezem, amikor a Török Köztársaság fennállásának századik évfordulóját ünnepli. Egy ország, amely történelmét, kultúráját és nemzeti büszkeségét minden lépésben megmutatja – de ezen a héten még inkább.

Az út a városba vezető autópályán szinte vörös-fehér folyammá vált. Minden lámpaoszlopról zászlók lógtak, hatalmas Atatürk-portrék díszítették a hidakat és felüljárókat, és az emberek ünnepi ruhában, mosollyal az arcukon siettek munkába, találkozóra vagy épp a mecsetekbe. Tudtam, hogy ez a négynapos utazás nem egyszerű városnézés lesz – hanem egy élő történelemóra. Egy időutazás, ami feltölt és új perspektívát ad.

Első állomás: a Hippodróm tér, ahol az idő körbe-körbe forog

Délután négy óra körül érkeztünk meg a Sultanahmet térre. Az égbolt továbbra is hibátlanul kék volt, de már az őszi délutáni nap sugarai csillantak meg a mecsetek kupoláin.

Első megállónk a Hippodróm tér, a mai At Meydanı volt. A legtöbb utazó sietve áthalad rajta, hogy elérje a Kék Mecsetet vagy az Hagia Sophiát, pedig önmagában is egy egész történelemkönyv rejlik e kőlapok alatt. Ez volt ugyanis Konstantinápoly szíve, a hely, ahol lóversenyek, politikai lázadások, császári ünnepségek és véres kivégzések zajlottak. Ha lehunyod a szemed, szinte hallod, ahogy a lópaták dübörögnek, a kocsiversenyek harangjai csengenek, és a császári páholyokból felhangzik az ünneplés moraja. Krisztus utáni 200-as években épült, amikor Isztambul még Konstantinápoly néven a Római Birodalom keleti fővárosa volt. Több mint 100 000 ember fért el itt egyszerre, ami hihetetlen szám még ma is.

A téren állva elgondolkodtam azon, hogy pontosan ugyanitt ültek egykor az uralkodók, és ugyanitt lüktetett az élet. Ma persze más a kép: turistacsoportok, helyiek, árusok, galambok hada, s minden zászlóba öltözve, mintha a múlt és a jelen egyszerre ünnepelné magát.

Theodosius obeliszkje: időkapszula Egyiptomból

A Hippodróm egyik legikonikusabb látványossága a Theodosius-obeliszk, amelyet eredetileg három és fél ezer évvel ezelőtt faragtak ki a Nílus partján. Gondolj csak bele: amikor ez az obeliszk elkészült, Egyiptom még független birodalom volt, Róma még nem is létezett, és a legtöbb ma ismert vallás sem alakult ki. Mire ideért, már több birodalom felemelkedését és bukását látta. Hieroglifái még mindig élesen kivehetőek. Ott álltam előtte, és azon tűnődtem, vajon mennyi fáraó nézte végig az elkészültét, milyen rituálékat tartottak körülötte, és mit gondolt Theodosius császár, amikor úgy döntött, hogy elhozza ide, hogy saját hatalmát hirdesse. Itt áll, kőtömbbe vésett hieroglifáival, s mintha azt mondaná: „Az idő felett állok.”

Az obeliszk alatt lévő márványtalapzaton Theodosius császár képmását láthatjuk, amint a néppel ünnepelteti magát – és bár a faragások koptak az évszázadok alatt, még mindig jól kivehetőek. Különös érzés volt belegondolni, hány ezer ember nézte már ugyanezt a követ, és hány különböző nyelven beszéltek hozzá. A követ nézve úgy éreztem, egyszerre vagyok Egyiptomban, Rómában és Bizáncban. Ebben rejlik Isztambul varázsa: minden korszak, minden civilizáció lenyomata ott van egymás tetején, és csak rajtad múlik, melyik réteget szeretnéd először felfedezni.

A Kígyóoszlop rejtélye

Az obeliszk mellett áll a Kígyóoszlop, melyet i.e. 479-ben emeltek a perzsák felett aratott görög győzelem emlékére. A delphoi Apollón-templom előtt állt, amíg I. Constantinus ide nem hozatta. Egykor három kígyófej tekergőzött rajta, de ma már csak a testük maradt meg. Ez az oszlop számomra a történelem egymásba fonódását szimbolizálta: görög, római, bizánci, s oszmán és végül a jelen: egy török metropolisz. Egy darabka ókori Hellász a bizánci császárok birodalmának szívében – Isztambulban ez a kultúrrétegződés a leglenyűgözőbb.

Konstantin obeliszkje: egy eltűnt csillogás emléke

A Hippodróm déli végén áll a Konstantin obeliszk, melyet eredetileg bronzlemezek borítottak. A keresztes hadjáratok idején azonban ezeket letépték és beolvasztották. Most csupasz kövei meredeznek az ég felé, kissé kopottan, de méltóságteljesen. Mintha a csupaszon maradt kő maga mesélne arról, hogy minden hatalom mulandó. Némán őrzi a tér több ezer éves titkait.

Vilmos császár kútja

A tértől a Német Császár-kút (vagy Vilmos-kút) megtekintésével búcsúztunk. Elegáns kupolája és aranymozaikjai azonnal oda vonzzák a tekintetet. Olyan, mintha egy apró, keleties pavilon állna ott, amely egyszerre idézi meg az oszmán és az európai építészet finom találkozását.

A kútra nézve könnyű volt elképzelni, ahogy II. Vilmos császár 1898-ban, isztambuli látogatásakor itt állt, az akkor felavatott kútnál, hogy szimbolikusan megerősítse a Német Birodalom és az Oszmán Birodalom közötti szövetséget. Az oszlopok sötétzöld márványból készültek, felettük a fekete-bronz ívek, és belül az aranyló mozaikkupola ragyogott, benne a német császári monogrammal és a török szultán címerével, örök emléket állítva ennek a sajátos barátságnak.

Most, amikor ott álltam előtte, úgy tűnt, mintha ez a kis nyolcszögletű kútpavilon egy időkapu lenne Európa és az Oszmán Birodalom között. A turisták sietve fotóztak, a galambok köröztek felette, de ha egy percre megálltunk, csendesen hallani lehetett a tér lélegzetét, a történelem dobbanását, és a kútból egykor csorgó víz halk emlékét is.

Kék Mecset, Ahmed Szultán mecsetje – amikor az égbolt is belép egy imahelyre

Első pillantás

Innen csak néhány lépés a Kék Mecset (Sultanahmet Camii), de az út minden lépése új perspektívát adott. Először csak a hat minaret csúcsát láttam, majd lassan feltárult az egész épület, amely olyan hatalmas, hogy a tér minden más részét elnyomja.

Miért kék a mecset?

Belépve elcsendesedtem. A turisták moraja halk volt, mintha magától némult volna el. Felfelé néztem, a kupola alatti végtelen kékbe, amit több mint 20 000 izniki csempe borít. Ezek a kézzel festett csempék virágmintáikkal, indáikkal és kék árnyalataikkal valami egészen különös békét árasztanak. A mecset azért kapta a „kék” nevet, mert belső díszítése a kék szín minden létező tónusában pompázik.

A fény és csend misztikuma

A kupolát több száz ablak veszi körül, így a napfény lágyan szűrődik be, felerősítve a tér áhítatát. Ott álltam a szőnyegen, és éreztem, hogy ez az épület nem csak a hitről, hanem az emberiség teremtő erejéről is szól. Hiszen gondolj bele: több mint négyszáz éve épült, de minden egyes csempe, minden ív, minden kalligráfia még mindig pontos, harmonikus, tökéletes.

Egy sarokban idősebb férfi imádkozott, fejét a szőnyegbe hajtva, miközben mellette japán turisták halk csodálattal suttogtak. Egy kisfiú apukája nyakában ülve figyelte, ahogy a kupola kibontakozik előtte, s tekintetében az áhítat minden mozzanata lépésről lépésre tükrözte az építészet misztériumát. Annyira tiszteletet parancsoló volt a gyermeki ártatlanság csodája, hogy nem lehetett tovább zavarni. Ennél a pontnál úgy éreztem, hogy lassan elszakadok szememmel a helytől, s elindulok kifelé. 

Kilépve a térre: ünnepi lüktetés

Ahogy kiléptem a Kék Mecsetből, a tér megtelt fénnyel. A nap lassan ereszkedett a Márvány-tenger felé, de még mindig volt melengető ereje. Az emberek árnyékról árnyékra vándoroltak, a padokon sokan ültek minden korosztályból, minden nációból. A helyiek teát kortyolgattak, nézték az ünnepi zászlókkal teli utcát. A turisták megpihenve egy kicsit megigazították ruhájukat, szelfit készítettek, de leginkább a helyre figyeltek. Együtt ünnepelt most mindenki.

Isztambul első estéje – tea az Orient Expressz állomásán, kebab vacsora és séta a Boszporusz mentén

Naplemente és vacsora előtt még maradt egy kis időnk. Így sétáltunk el a híres Sirkeci állomásig, az Orient Expressz végállomásáig.

Amikor megérkeztünk, már messziről feltűnt az épület: vörös téglafalai, csúcsíves ablakai, díszes, keleties motívumú vakolat- és kőberakásai, míves kovácsoltvas lámpái és hatalmas boltívei. Olyan volt, mint egy mesebeli vasúti palota. Belépni oda… mintha megállt volna az idő. A csendes váróterem, a régi faragott faburkolatok, a mozaikos padló, a színes ólomüveg ablakok – minden suttogta: itt valaha kalandorok, diplomaták, felfedezők, írók, szerelmesek, szökevények és álmodozók fordultak meg.

És ahogy körbenéztem, egyszer csak a fülemben felcsendült Patrick Doyle lassú, melankolikus zenéje a Kenneth Branagh-féle Gyilkosság az Orient Expresszen filmből. Olyan volt, mintha Poirot lépett volna ki a filmvászonról, fekete kabátjában, sétapálcával, és az egész állomás peronját hirtelen betöltötte volna az a titkokkal és rejtélyekkel teli világ. Pillanatra minden valóság megszűnt körülöttem, és csak a zene, a sötét peron, a füst, a bőröndök és a várakozás maradt.

Leültünk a kis kávézó teraszára, és török teát rendeltünk, üvegpohárban, forrón, cukorral, ahogy illik. A tea mélyvörös színe ott fénylett a gyenge villanyfényben. Csak ültünk, néztük az állomás homlokzatát, és lassan megértettem: ez az egyszerű, forró ital több volt, mint tea. Ez volt a történelem, a hosszú utazások és várakozások íze, a kelet és nyugat találkozásának mindennapi csodája. Végtelenül egyszerű volt, mégis óriási jelentőségű. Az Orient Expressz utasai is így kortyolták évekkel ezelőtt.

Miután felálltunk, csendesen sétáltunk ki az állomásról. Az este már hűvös volt, a tenger felől lágy szellő fújt, és a fények aranycsíkokat húztak az úttestre. Az állomás környékén kis éttermek sorakoztak, távol a turisták tömegétől, inkább a helyiekre szabva. Egyiknél megálltunk.

Az apró éttermet betöltötte a sült hús, a füst, a friss kenyér és a grillezett zöldségek illata. Rendeltünk egy adana kebabot, mellé ayrant. Az első falatnál elcsendesedtem. A hús füstös zamata, a kömény, paprika és fokhagyma összhangja, a ropogós lepénykenyér, a savanyú uborka frissessége… mindez az ősi, változatlan török konyhát idézte.

Nem volt ez ünnepi vacsora. Nem volt benne semmi hivalkodás. Mégis ott ültem, és úgy éreztem, ezt az ízt az oszmán idők utazói is ugyanígy érezhették. Ez az egyszerű kebab a város mély időtlenségét hordozta, a Boszporusz partján élők több ezer éves tudását, fűszereit, sóját és tüzeit.

Ebben az egyszerű vacsorában ott volt az egész napunk összegzése: Isztambul nem akarja túlbonyolítani, sem túlkínálni magát. Egyszerűen csak ott van, erőteljesen, szívből, minden fűszerével és minden mosolyával.

Miután jóllaktunk, nem indultunk azonnal vissza. A kebab és a tea melege még bennünk volt, de a nap élményeinek súlya csendes sétára hívott. Lassan lementünk a Boszporusz partjára. Az este sötét volt, de a hidak és hajók fényei ezernyi csillagként tükröződtek a vízen. Az áramló, sötétkék folyamon teherhajók suhantak hangtalanul, apró kompok keltették fodraikat, a parton pedig halk morajlás, beszélgetés, vízipipa illata és a teaházak fényei kísértek minket.

Megálltunk egy pillanatra. A szél meglengette a ruhánkat, a sós párát az arcunkra hozta, és ahogy néztük a távoli Ázsiát a túlparton, éreztük, hogy Isztambul egyszerre sokkal több, mint város: ez egy kapu, egy híd, egy határ nélküli tér, ahol minden kultúra összeér.

Ott, az első este végén, egy kebab vacsora és egy Boszporusz-parti séta után, a filmzenét még mindig a fejemben hallva, éreztem igazán:

Megérkeztem. És nem csak Isztambulba, hanem egy másik időbe is, ahol az egyszerűség a legnagyobb gazdagság, és minden peron egy új történet kezdete.