ISZTAMBUL, ELSŐ TALÁLKOZÁS – EGY UTAZÁS NAPLÓJA MÁSODIK NAP

A hajnal hangja – a felfedezés néma bája

Még sötét volt odakint, amikor egyszer csak felriadtam. Nem tudom, álmodtam-e valamit, vagy csak a testem érzékelte előbb a hangokat, mint a tudatom. Egy pillanatig ott feküdtem mozdulatlanul, s a félálomból ébredve először meg is riadtam volna, ha lett volna időm rá. De a félelem el sem jutott a szívemig. Mert ami felébresztett, az nem volt ijesztő – inkább valami mély, tiszta és végtelenül emberi.

A müezzin hangja volt az. Az első dallamok lassan, lágyan keltek útra a város felett, mint hajnali madarak, amelyek először bontják ki szárnyaikat. Az ének áttört az éjszaka utolsó sötét rétegén, s a minaretek csúcsairól szállt alá az alvó házakra, sikátorokra, mecsetek udvarára és a tengerről visszahúzódó pára lassú fodraira. Hallgattam. Még félálomban. Csak hallgattam.

Azt éreztem, hogy ez nem egyszerű hang. Ez maga a hajnal szava. Ez a város lelke, amely minden reggel így emelkedik fel: a müezzin hangján keresztül, de ezer év hitével, fáradtságával, örömével és megbocsátásával. Ez a hang a minaret csúcsáról leszállt egészen a szívemig. Nem értettem a szavakat, de értettem az üzenetet. Az ébredés nem csak a test ébredése. Ez a felismerés csendje volt, s bennem ott lüktetett a felfedezés néma bája. Az a pillanat, amikor nem tudsz még gondolkodni, csak érzel, teljes tisztasággal.

Az ének lassan elhalt, de bennem tovább zengett. Ott, a reggel és az álom határán, egyedül fekve, egyszerre éreztem magam végtelenül szabadnak és végtelenül összekapcsoltnak mindazzal, amit ez a város jelent.

És tudtam, hogy a mai napom nem egyszerű nap lesz. Hanem egy felfedezés kezdete, ahol minden hang, minden fény és minden lépés új rétegeket fed fel abból, amit Isztambul nekem szán.

A Szulejmán-mecset – őrködik a város felett

Első utunk a Szulejmán-mecsethez vezetett. Ahogy egyre feljebb kapaszkodtunk az óváros keskeny utcáin, a reggeli fény lassan kibontotta a város színeit. A mecset udvaráról lenézve Isztambul ott feküdt a lábaink előtt: a minaretek erdeje, a Boszporusz kék sávja, a hidak karcsú ívei, s mindezek mögött a még álmos háztetők.

A Szulejmán-mecset nem csupán egy mecset. Inkább egy palota, egy szent város a városban. Az udvar csendje, a hatalmas kupola alatti imaterem halk félhomálya, a boltívek, oszlopok, díszített ablakok mind-mind arról suttogtak, hogy itt valaha a világ legnagyobb birodalmának legnagyobb építésze teremtett örök időkre szóló szépséget. Szinán mester minden köve, minden arányérzéke, minden geometrikus csodája benne van ebben a helyben.

S amikor kiléptünk a mecsetből, megálltunk Szulejmán szultán türbéjénél. Ott, a díszített rács mögött, selyemmel borított sírkövek alatt nyugszik az Oszmán Birodalom legnagyobb uralkodója. Ő volt az, akit Európa Nagy Szulejmánnak, a törökök pedig Törvényhozónak neveztek. Hatalma kiterjedt három kontinensre, birodalmának határai elérték Bécset, Perzsiát és Észak-Afrikát, de nem csak hódításai miatt tisztelték. Igazságossága, rendeletei, vallási és kulturális védnöksége, a tudományok és művészetek felvirágoztatása miatt is örökre bevéste nevét a történelembe.

Mellette fekszik felesége, Hürrem szultána, a legendás Roxelána, aki rabszolgalányból vált szultánává, s akinek története ma is ezerféle költeményt, festményt, sorozatot, regényt inspirál. Itt nyugszanak a gyermekeik is. A türbe csendjében érezni lehetett, hogy ez a hely nem csak egy temetkezési hely. Ez a megemlékezés szent helye, ahol a múlt nagysága és az emberi élet mulandósága találkozik.

Megálltam a síremlék előtt, és csak néztem. Aranyozott feliratok, finom mintázatok, puha fények. A fennség és az elmúlás egyszerre volt jelen, s egy halk gondolat suhant át a szívemen:

Minden hatalom egyszer csenddé válik, de az igazság és a szépség nyoma örökké él.

Hajókázás a Boszporuszon – két kontinens határán

A mecsettől leereszkedtünk a partra, és hajóra szálltunk. A borús időjárás sötét szürkévé változtatta a Boszporusz vizét. A hajó orra  fodrozta a vizet, így vágtuk ketté a tengerszorost, amely nem csupán Európát és Ázsiát választja el – hanem össze is köti.

A part mentén paloták, mecsetek, modern toronyházak, fenyőkkel és ciprusokkal benőtt hegyoldalak váltogatták egymást. A víz felett sirályok köröztek, s néha egy-egy teherhajó tűnt fel, lassan, méltósággal, mint valami úszó erőd. Az út olyan volt, mint egy élő történelem óra. Annyi mindent tudtam meg Isztambulról, a török népről, mint soha addig. A víz pedig csak hömpölygött, mintha feltárni akarta volna Isztambul titkait.

Hagytam, hogy a szél belekapjon a hajamba, a nap megcsillanjon a víz fodrain, s minden sejtemmel éreztem: itt vagyok a világ közepén.

A Boszporusz…

Az út, ami összeköti a világokat. Ott álltam a hajó korlátjánál, és a halkan hömpölygő víz fölött éreztem, ahogy minden percben más arcát mutatja Isztambul. Mintha a víz mesélt volna.

Mesélt arról, hogyan született meg ez a város, amikor még Bizáncnak hívták. Aztán arról, hogyan foglalták el az oszmánok, és hogyan lett Konstantinápolyból Isztambul. És mesélt arról is, amit talán kevesen tudnak: hogy a második világháború idején a Boszporusz kulcsszerepet játszott. Törökország akkor semleges maradt, és a Montreux-i Egyezmény értelmében nem engedte át az orosz hadihajókat a Fekete-tenger felől. Így vált ez a vízi út egyszerre menedékké és határrá. A szélben még ma is ott lebeg ennek a döntésnek a súlya.

Ahogy haladtunk, a part menti épületek sorban villantak fel.

Jobbra hatalmas oszmán paloták álltak, mint a Dolmabahçe, melynek márvány lépcsőjén régen szultánok szálltak csónakba, hogy átkeljenek Ázsiába. Nem messze tőle a Çırağan Palota, ma luxusszálloda, valaha hercegek rezidenciája volt. Mintha minden ablakából egy régi élet nézett volna vissza ránk.

Balra régi fából épült yalık – vízparti villák – sorakoztak, melyek olyanok, mintha még mindig 1850-et írnánk. Láttam köztük olyat, amelynek balkonja épp a víz fölé nyúlt, és szinte láttam, ahogy egykor egy oszmán nagyvezír felesége kiült rá reggel teázni, hogy a Boszporusz reggeli fényében fürödhessen.

Továbbhaladva a Rumeli Erőd robosztus falai magasodtak elénk, amit II. Mehmed építtetett Konstantinápoly ostroma előtt, hogy elvágja a bizánciak segítségét a Fekete-tenger felől. Ott állt a hegyoldalban, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban megmozdulhatnak a falai, ahogy egyszer régen a janicsárok masíroztak benne.

És a víz csak hömpölygött alattunk, a hullámok lágyan verték a hajó oldalát, a sirályok rikoltozva keringtek körülöttünk, és a nap sugarai lassan utat törtek a felhők mögül. A szélben lengedező hatalmas vörös-fehér zászló, és a parton sürgő-forgó emberek mind ugyanarról beszéltek: arról, hogy Isztambul nem csak egy város. Isztambul él, lélegzik, mesél. És mi, utazók, csak hallgatjuk.

Beylerbeyi palota – a szultán nyári álma

A hajó lassan közeledett az ázsiai part felé, és ahogy megpillantottam a Beylerbeyi palotát, egy pillanatra elfelejtettem, hogy melyik században is élek. Ott állt hófehéren, méltóságteljesen, mintha még mindig egy szultán várná benne a vendégeit.

Beylerbeyi – a „Fejedelmek Fejedelmének Palotája”. A neve is súlyosan gördül ki az ember száján. Ez volt II. Abdülaziz szultán nyári rezidenciája, ahová a forró isztambuli napok elől menekült, és ahová külföldi államfőket is fogadott. Képzeletemben láttam, ahogy 1869-ben Eugénia francia császárné csodálattal nézi a palota márványlépcsőit, ahol ma turisták tucatjai állnak nap, mint nap.

A palota épülete önmagában is egy csoda. Külső márványdíszítései ragyogtak a napsütésben. Belül pedig olyan, mint egy oszmán-európai álom. A kristálycsillárok Franciaországból érkeztek, a szőnyegek Herekeből, a kézzel festett mennyezetek pedig maguk mesélik el, hogyan képzelte a XIX. századi Oszmán Birodalom a luxust.

A legszebb azonban mégis az, ahogy a víz találkozik vele. A palota falai szinte a Boszporusz hullámaiból emelkednek ki, és amikor ott állsz, hallod, ahogy a víz puhán verdesi az oszlopokat, és azt suttogja:

„Ez a hely sok mindent látott már. Szultánok titkos beszélgetéseit. Külföldi nagykövetek ájuló csodálatát. Egy birodalom lassú hanyatlását.”

És talán azt is hallod, amit én. A múlt neszét a márványlépcsőkön. Egy szolgáló halk lépteit a folyosón. A Beylerbeyi palota nemcsak egy épület. Ez a hely a Boszporusz ékköve, amely a birodalmi pompa utolsó, fájdalmasan szép emlékét őrzi. Minden hullám, ami a partját nyaldossa, újra és újra felidézi ezt a történetet.

A Çamlıca domb – Isztambul a madarak szemszögéből

Ezután felmentünk a Çamlıca dombra, Isztambul legmagasabb pontjára. A busz lassan kúszott fel a Çamlıca-domb meredek útján. Kint a levegő őszi melegen ölelte körbe Isztambult. Ahogy felértünk, egy pillanatra elállt a lélegzetem. Ott állt előttem a Çamlıca mecset – fehéren, hatalmasan, méltósággal, mintha egyszerre őrizné a múltat és mutatna utat a jövőbe.

Ez nem csupán egy mecset. Ez az egész török nép büszkesége. A legnagyobb mecset Törökországban. 2019-ben adták át, és amikor belépsz, érzed, hogy ez a hely úgy tiszteleg az oszmán építészet előtt, hogy közben a modern kor üzenetét is magában hordozza. Mintha csak összefogná mindazt, amit ez a város valaha is jelentett a világnak.

Odabent a kupola olyan magasan ívelt fölénk, hogy aprónak éreztem magam. A díszítések között oszmán motívumok, kaligráfiák, de valahogy minden könnyebb, légiesebb, mint a régi mecsetekben. A fény beszűrődött a hatalmas ablakokon, és úgy táncolt a falakon, mintha ezer apró fohász suhanna fel az ég felé.

És amikor kiléptem a mecset teraszára, lábam alatt hevert Isztambul. Láttam a Boszporusz kígyózó kékjét, a hidakat, melyek összekötik Európát és Ázsiát, láttam a Topkapi palota zöld kupoláit, a Galata-tornyot, s a távolban a Márvány-tenger is ragyogott. Fent a szél erősebben fújt, mintha ezzel akart volna ébren tartani, hogy ne álmodjam csak ezt az egészet, hanem valóban átéljem.

Ott álltam, és arra gondoltam: a Çamlıca mecset olyan, mint egy halk ima a város felett. Egy ima, amely egyszerre szól a történelemhez, a jövőhöz, és azokhoz, akik ebben a városban keresik önmagukat.

A Çamlıca mecset nem csak a vallás helye. Ez a hely a reményé. A bizonyosságé, hogy Isztambul mindig újra fogja építeni önmagát, újra és újra, ahogyan tette az elmúlt kétezer évben. És te, aki ott állsz, egy pillanatra részese leszel ennek a hatalmas, soha véget nem érő történetnek.

Balat negyed – az idő színei

Visszatérve az európai oldalra a Balat negyed következett. Színes, koptatott homlokzatú házak, macskaköves utcák, régiségeket áruló boltok, kávézók, halk beszélgetések. Mintha egyszerre lennél Isztambulban és valahol a mediterrán világ elfeledett kisvárosában. Az utcákon végigsétálva olyan érzésem volt, mintha a múlt és jelen egyetlen képpé olvadna össze.

Sárkányölő Szent György templom – a görög ortodox központ

A Balat után megálltunk a görög keleti ortodox világ szellemi központjánál, a Sárkányölő Szent György templomnál. Halk imádság szállt az ikonosztáz mögül, a gyertyák lángja finoman remegett, és az aranyozott ikonok, freskók, a szentek arcai mind-mind arról beszéltek, hogy ez a város mindig is a vallások, népek, kultúrák találkozása volt.

Az Egyiptomi fűszerbazár – és a száz év üzenete

Már messziről hallottam a morajlását. Mintha maga Isztambul szíve dobogott volna ott, Eminönü negyedében, a Galata-híd lábánál. Ahogy közelebb léptem, éreztem a levegőben vibráló illatok sűrű, fűszeres páráját. A sáfrány fanyar mélysége, a rózsaszirom tea édes lehelete, a frissen darált kávé földes, otthonos illata – mind egyszerre csapott meg, mint egy régi, sosem hallott dallam.

A boltíves csarnok alatt hömpölygött a tömeg. Emberek jöttek-mentek, alkudtak, nevetgéltek, kérdeztek, kóstoltak. A bazár falai talán mind hallották már ugyanezeket a mondatokat száz évvel ezelőtt is. Mert ez a hely nem új. Az 1600-as években épült, amikor a Topkapi palota kamráit töltötték meg egzotikus fűszerekkel a világ minden tájáról. Akkoriban Egyiptomból érkeztek a leggazdagabb rakományok, innen kapta a nevét is: Misir Çarşısı – azaz Egyiptomi Bazár.

Képzeletemben láttam, ahogy régen tevék álltak kint a kapu előtt, a hátukon tömött zsákokkal, melyekből fahéj, kardamom, gyömbér, szerecsendió illata szállt fel. Ma ezek az illatok ugyanúgy körbelengik a bazárt, csak már repülők hozzák őket.

Színes szárított virágok sorakoztak, mint egy tündérkert. Volt ott rózsaszirom, hibiszkusz, jázmin, kamilla. És teák – minden betegségre, minden bánatra, minden álomra volt egy külön tea. A fűszerek, teák és aszalt gyümölcsök között sétálva éreztem, mintha időn kívül léteznék. Nem volt tegnap, nem volt holnap. Csak a bazár volt, és én.

A legvégén, a kijárat felé haladva, a levegő megtelt édes illatokkal. Lokumok – török csemegék – csillogtak üveg mögött. Piros, zöld, fehér, pisztáciával, gránátalmával, rózsavízzel. Mellette mézek, török pisztáciás nugátok, és az elmaradhatatlan baklava.

Az Egyiptomi Fűszerbazár nem csak egy piac. Ez egy kapu. Kapu a múltba, a történetekbe, a birodalmak emlékeibe, és kapu Isztambul valódi arcához. Itt érti meg az ember igazán, hogy ez a város mindig is a világ közepe volt. Mert ahol ennyi illat, ennyi íz, ennyi mosoly és ennyi titok találkozik, ott csak a világ közepe lehet. Ahogy kijöttünk a bazárból, az ég kékjében egyszer csak feltűnt néhány repülőgép. Formációban repültek, és fehér füstcsíkjaikkal hatalmas számot rajzoltak az égre: 100. A Török Köztársaság századik évfordulójának tiszteletére. Mindenki felnézett. Egy pillanatra csend lett, és érezni lehetett, hogy mindenki – turisták, árusok, idős nénik, siető fiatalok – ugyanarra gondol: múló idő, büszkeség, összetartozás.

Fatih vacsora – az este íze

Az estét egy autentikus török étteremben zártuk. Fáradtan, élményekkel, történetekkel telve ültem az asztalnál. Zúgott a fejem a történetektől, a látnivalóktól, nem is éreztem, hogy éhes vagyok. A bárányhús lassan omlott szét a villámon, a friss saláta ropogott, az ayran hűvös, sós íze felfrissített, és a frissen sült lepénykenyér illata betöltötte az egész helyiséget. Nem volt túl hangos, nem volt túl nagy. Csak a lámpák szűrt, meleg fényét, halk beszélgetéseket, edénycsörgést észleltem és megnyugtatott az érzés, hogy megérkeztünk a nap végére.

Kifelé menet az utcán sötét volt, a minaretek fényei azonban aranylóan ragyogtak a fekete ég alatt. Aznap este, amikor visszaértünk a szállásra, már nem volt szükség szavakra. Csak az emlékekre. A nap felkeltétől a müezzin hangján át a Boszporusz vizéig, a száz év égre rajzolt üzenetéig és a vacsora fűszeres ízéig minden bennem zengett.

Isztambul aznap is megtanított valamire:

Minden nap egy új világ, és minden világ benned kezdődik el.